Helyzetkép az első zentai ütközet után (1686–1697)

Az 1686. évi őszi felszabadító hadjárattal kiűzték a törököket Magyarország jelentős részéről. Ekkor szabadult fel Buda, majd később Szeged, Szabadka és Zenta is. A zentai török erődítés 1686 novemberében szűnt meg a szegedi szandzsák 11 várával és palánkjával együtt, miután 1686 októberében az első zentai csatában a törökök vereséget szenvedtek a közeli Oromparton. A törökök kivonulása után 1688-ból való az első adat arról, hogy az osztrák hadvezetés szolgálatában álló szerb katonai sánc működik Zentán. Közben a törököknek egészen a Száva és a Duna vonaláig sikerült visszaszorítaniuk a már Macedóniáig is elért keresztény seregeket, s a bécsi hadvezetés 1691-ben csak nagy áldozatok árán tudta megállítani Zalánkeménnél (Slankamen) a törököket, akik Magyarország visszafoglalását tervezték. Az 1690-es évek közepéig nagyobb hadjáratra nem került sor vidékünkön, csupán kölcsönös portyázásokra, emellett kisebb harci cselekmények történtek, amelyekben a zentai szerbek is részt vettek.

A csata előkészületei – az ellenfelek

Az 1695-ben trónra lépő II. Musztafa szultán kiáltványt bocsátott ki, melyben megújulást és új hódításokat helyezett kilátásba. A bécsi hadvezetés, értesülvén a törökök készülődéséről, május végén állapította meg a haditervet. A hadműveletek célja egyelőre Pétervárad fedezése és az ellenség figyelemmel kísérése volt. Savoyai Eugént 1697. július 5-én nevezték ki főparancsnoknak, aki Küllődre (Kolut) utazott, hogy tisztségét átvegye, és seregszemlét tartson az ott tartózkodó 25 gyalog- és 9 lovasezrede felett.
Az ellenfelek:
II. Musztafa Mehmed Oglu (1664–1703) török szultán 1695. február 6. és 1703. augusztus 22. között uralkodott. Megújulást hirdetett, pénzügyi reformokat vezetett be, újjáépítette flottáját, s megkísérelte visszahódítani az elveszített területeket.
Savoyai Jenő, François Eugène de Savoie-Carignan, Savoya hercege (1663–1736) az újkor egyik legnagyobb hadvezére. Bécs 1683. évi felmentésénél tűnt fel katonai tehetségével, majd sorra következtek magyarországi sikerei: Esztergom, 1685; Buda, 1686; Nagyharsány, 1687; Belgrád, 1688. 1693-ban tábornaggyá léptették elő. 1697-ben Lipót császár kinevezte a császári erők főparancsnokának. 

A hadak felvonulása

1697. augusztus 20-án a török sereg Pancsovánál átkelt a Dunán, majd a szultán két részre osztotta a seregét. Egy 20 ezer főből álló hadosztály Dzsafer pasa vezetésével észak felé indult, hogy a Maroson átkelve Magyarország területére törjön, mialatt a fősereg a Duna bal partja mentén Titel felé haladt. Ennek hírére Savoyai hadai megindultak észak felé, hogy Szeged alatt találkozzanak Vaudémont herceg, valamint az Erdélyből érkező Rabutin gróf seregével. 
Az észak felé tartó Savoyai augusztus 26-án a Csík-ér patakig jutott el, és Zenta felé indult, majd a községtől egyórányi távolságban találkozott Rabutin előőrseivel. Közben a szultán Titelhez rendelte a Becskerekig előrenyomult hadosztályát, hogy megostromolja Péterváradot. A Zentához közel várakozó Savoyait értesítették, hogy Titelt elfoglalták a törökök, mire ő a Csík-érnél bevárta az Erdélyből érkező Rabutint, augusztus 31-én a két fősereg egyesült, majd visszaindult dél felé, hogy biztosítsák Péterváradot a már időközben Koviljnál is összevont török sereggel szemben. Miután a szultán értesült arról, hogy Savoyai koncentrált seregével már ismét Újvidéknél tartózkodik, a törökök megváltoztatták haditervüket, és Szeged, illetve az ottani katonai élelmiszerraktár elfoglalását jelölték meg a hadjárat következő céljául.

A csata előkészületei, a hadrendek felállása

Szeptember 7-én a török sereg megindult észak felé Szeged irányába, de miután megtudták, hogy Szeged is erős katonai védelem alatt áll, ismét megváltoztatták tervüket: elhatározták, hogy Zentánál kelnek át a Tiszán. Közvetlenül Zenta alatt, a Tisza közepén egy hosszúkás sziget állott, mely igen kedvező helyzetet kínált híd építésére – lényegében ez a sziget dönti majd el a zentai csata színhelyét. A török sereg zöme nem közvetlenül a folyónál, hanem távolabb foglalt állást, és szekérsáncot készített, míg a szultán francia hadmérnökei a zentai ún. proviantháznál (katonai élelmiszerraktár) megkezdték a 60 hajóból álló hajóhíd építését. A pontonhidat egymás mellé sorakoztatott, cölöpökkel rögzített és bőrszíjakkal összekötött dereglyékből állították össze, melyeken keresztül deszkapadlót fektettek. A hídfőnél levő proviantház körüli sáncokat a törökök megerősítették, a ház körül pedig 500 lépés hosszú, igen mély árok állott, melyhez kívül-belül erős szekérsánc csatlakozott. Ez képezte a hídfő belső védvonalát. Ezenkívül még egy félkörben haladó, 1000 lépésnyi sugarú sáncot építettek mellvédekkel és kitörésre alkalmas nyílásokkal, de annak az északnyugati oldala befejezetlen maradt. 

Savoyai az időközben megérkezett teljes haderejével ismét észak felé indult, követve a török hadakat, és szeptember 10-én Becsére érkezett. Szeptember 11-én még napfelkelte előtt Eugén tábort bontott, s megindult Zenta felé. A lovasságával és némi tüzérséggel táborától elszakadván előresietett, hogy minél jobban tájékozódjon a török sereg átkelése felől, a menet közben nyert újabb értesülések birtokában a török seregtől egyórányira megállt, és bevárta hada többi részét. Miután a délutáni órákban ezek is megérkeztek, Savoyai a harcrend felállításához fogott. A csatarend felállása délután 3-tól 4 óráig tartott. A jobbszárnyat a Tiszáig tolta előre, a balszárnyat pedig a síkon annyira nyújtotta meg, amennyire a csapatok száma megengedte. A jobbszárny vezeté¬sét Heister, Truchsess, Gronsfeld és Salaburg, a balszárnyét pedig Starhemberg, Vaudémont, Corbelli és Hasslingen tábornokokra bízta. Ő maga a centrumban foglalt helyet Commercy, Rabutin, Börner és Reuss tábornokokkal. Az osztrák haderő mintegy 70 ezer főt tett ki: 51 zászlóalj gyalogságból, 112 század lovasságból és 60 ágyúból állt. A csatában magyarok és szerbek is részt vettek: gr. Pálffy János, gr. Dessewffy István tábornokok és Deáky Pál ezredes, hasonlóképpen Jovan Tekelija és a zentai szerb milícia.

A második zentai csata (1697. szeptember 11.)

A török hajóhíd szeptember 10-én és aznap éjjel, másnap délig elkészült, majd elsőként a szultán és mintegy 2000 főnyi kísérete kelt át rajta, valamint a tüzérség. Utána a janicsárok és a sereg többi része kezdte átszállítani a felszerelést és a csomagjait. A szultán után nyomuló Savoyai délután három óra körül ért a csata színhelyére, miközben a törökök nagy zűrzavar közepette keltek át a hajóhídon. Savoyai ekkor felismerte a kiváló lehetőséget: úgy döntött, hogy előresiet, és 3000 lovassal, ugyanennyi dragonyossal megtámadja a sáncokat. A keresztény támadó sereg az ellenséges sáncokhoz közelített, amikor a még itt hagyott török lovascsapatok egyszerre kirohantak Savoyai seregére, aki a lovasságának egy részét személyesen vezette előre. A támadók határozott és kemény támadására a török csapatok visszaszorultak a sáncokba. Ekkor a balszárnyon tartózkodó Starhemberg tábornok észrevette, hogy a menekülő törökök alatt a pontonhíd ingadozik, ezért a partról lövetni kezdte a hidat, ugyanígy tett Heister tábornok is a jobbszárnyon, mire a pontonhíd a folytonos kétoldali ágyúzás következtében szétszakadt, s több ezer török lelte halálát a Tisza hullámaiban.

Közben a balszárny zászlóaljai a Tisza helyenként homokzátonyos medre felől a hídfőig jutottak, és elfoglalták a híd bejáratát. A nagyjából 35 ezer török katona, aki a sáncok közé szorult, nem kapott erősítést a túlsó partról, így helyzetük reménytelenné vált. Savoyai, látva a csata alakulását, a balszárny tartalékából és a derékhad soraiból a hídfőbe erősítést küldött, amely benyomult a sáncokba, majd a hadvezér előrevezényelte serege jobbszárnyát is. Középen is hősies támadásokat vezettek a sáncok ellen, a vízparton és a vízben is folyt a kézitusa, mely iszonyú vérengzésbe torkollott. A katonák senkinek sem kegyelmeztek, a pasák közül néhánnyal a feldühödött janicsárok végeztek. A törökök egy része a 300 méter széles Tiszába vetve magát megpróbált úszva elmenekülni, de sokukkal a muskétások és karabélyosok puskatüze végzett, mások a nagy tolongásban vízbe fulladtak. A megrémült török sereg inkább a futásra és menekülésre gondolt, semmint az ellenállásra, de alig néhány ezren voltak képesek átjutni a túlsó partra.

A győzelem után

A szultán a túlsó partról nézte végig serege pusztulását, majd maradék seregével Temesvár felé menekült. Másnap Savoyai is átkelt a Tiszán lovassága egy részével a túlpartra, hogy szemügyre vegye és felmérje a csata eredményeit, s követet küldött Bécsbe, hogy tájékoztassa Lipót császárt a történtekről, a fényes győzelemről. A török táborban maradt hadifelszerelés, illetve hadizsákmány óriási volt. A győztesek kezére került a szultán pecsétnyomója, 86 hadilobogó stb. A győzelem mérlege a támadás idejét kellően időzítő Savoyait igazolta: mindössze 429 császári katona halt meg: 28 tiszt, 401 katona, a sebesültek száma 1598 fő volt, ebből 133 tiszt és 1465 katona. A törökök mérlege ellenben tragikus volt: 25 000 katona holtteste borította a csatateret. A győzelem emlékére Bécs városa 1697. szeptember 21-én hálaadó misével (tedeummal), körmenettel, diadalkapukkal és -oszlopok felállításával ünnepelte meg a zentai csatát (Vienna ad Zentam servata – a Zentánál megmentett Bécs); az épületeket és tereket feldíszítették, s a nép között a csata emlékére veretett pénzt osztottak szét. Közép-Európa, illetve Magyarország a zentai csatával szabadult fel végleg a másfél évszázados török uralom alól.

Tari László