Vízalatti régészkedés a zentai csata színhelyén
Az 1697. szeptember 11-én lezajlott zentai csata színhelyét, közel kétszáz évig, csak az ún. Török-sziget alapján tudta a közvélemény, illetve egy ideig a felszínen még fellelhető tárgyi emlékek és a védelmi sáncok mutatták a dicső múlt eseményének helyét. (Dudás Gyula történész is járt helyszínen az 1880-as években, s a sánc már alig kivehető maradványait még látta az ún. Nikola-keresztjénél.)
1895 szeptemberében a zentai csata színhelyén hadgyakorlatot tartott a monarchia katonasága, melynek egyik fő eleme volt a folyón való átkelés gyakorlása (ami a töröknek nemigen sikerült kétszáz évvel korábban). A hadgyakorlatot megszemlélte I. Ferenc József császár és király is, s erre az alkolomra város vezetősége sebtében egy alkalmi emlékművet állíttatott fel a csata helyén, pontosabban az egykori török hajóhíd feljáratánál, hogy mégiscsak hirdesse valami a régmúlt dicsőséges csatája emlékét, a hadgyakorlatra idelátogató magas rangú vendégeknek.
Tehát, 1895 óta, az akkor felállított emlékmű jelezte egészen az 1970-es évek közepéig, az egykori csata helyét, amikor is egy folyami kikötőt telepítettek a harcok színhelyének kellős közepére (a kikötő korábban a várostól északra állt). Mindemellett a cukorgyár, a volt kendergyár, és a volt Derby cipőgyár is részben a csata helyén lett felépítve.
Jelenleg, a zentai csata színhelyét szinte teljes egészében hasznosították, s gyűjtő néven a Déli ipari zóna terül el a korábbi dicsőséges történelmi helyen.
Pedig ez a „dicsőséges történelmi hely” megért már szebb napokat is. 1816-ban a zentai csata első hivatalos megemlékezésén, a zentai polgárság a még akkor meglévő ún. török szigetre vonult le, hogy megünnepelje a törökök feletti győzelem évfordulóját, ahol mulatság és „száz terítékű banquett volt.” Az ünnep színhelyén egész nap mozsárágyúkkal és a csatában otthagyott ágyúkkal lövöldöztek, s nemcsak a környékbeli helységekbe, de még Szegedre is elhallatszott az ágyúk moraja, - írta egy korabeli krónika.
Ez a „dicsőséges történelmi hely” közvetett módon még szerepet kapott egy nagy pompával megrendezett országos ceremónián is. I. Ferenc József császár magyar királlyá történt koronázásakor 1867-ben, a ceremónia utolsó felvonásaként az újsütetű király Budán fellovagolt erre az alkalomra készült koronázási dombra, ahol mind négy égtáj felé suhintott kardjával, szimbolikusan megvédve az országot a bármerről jövő fenyegetéssel szemben. A koronázási dombhoz az ország minden megyéjéből vittek földet, s Bács-Bodrogh megyéből a megye döntése nyomán, a dicső zentai csata színhelyéről vitték a földet.
Az osztrák-magyar monarchia ideje alatt, ha nem is minden évben, de alkalmanként megünnepelték a csata évfordulóját, de az I. világháborút követő impériumváltás után a feledés homálya borult egy időre, úgy a csata történetének fontosságára, mint az 1895-ben felállított emlékműre is.
Annyit azonban el kell mondani, hogy 1971 végén a zentai képviselő-testület elnöke átiratban kérte a szabadkai erdőgazdaságot, hogy az előző évi nagy árvíz miatti szanálási munkálatok érdekében, bizonyos ártéri területeket térítésmentesen Zenta községre ruházzanak át, mely területen (a csata színhelyén) a zentai csata emlékparkját szerette volna a városvezetés létrehozni.
Sajnálatos módon, azonban alig egy évvel később ugyanarra a helyre már folyami kikötő létesítéséről határoztak, ami ki is épült, és a munkálatok közben az ártéri erdőben 1895-óta ott álló emlékművet elmozdították helyéről, melynek semmilyen hivatalos védelme nem volt.
Ettől fogva viszont ismét a feledés homályába merült a csata és annak helye, annál is inkább, mivel e terület jó részét homokkal töltötték fel, a Török-sziget pedig a korábbi Tisza-szabályozás révén már az 1900-as évek elején a zentai parttal összenőtt. Így a megváltozott terepviszonyok miatt már csak a régebbi kataszteri térképekről lehetett azonosítani csata pontos helyét, mivel az 1895-ös emlékmű be volt rajzolva a korábbi térképeken.
A zentai csata helyszínét illetően a szárazföldön eddig célirányú régészeti kutatás, illetve ásatás nem folyt és sajnos erről már nemigen lehet szó, mivel az érintett területek több mint 90%-a parcellázott, s a csak a folyó és a töltés közötti keskeny ártéri sávon, illetve az utak mentén elhagyott területeken lehetne még ásatásokat folytatni. De itt sem egyértelmű a helyzet, ugyanis az idetelepített ipari zóna földmunkálatai igencsak felforgatták az eredeti talajréteget: az 1895. évi alkalmi műemlék helyén most sóderbánya áll, alatta pedig több méteres homok, a volt sáncok pedig gyárudvarok alatt húzódnak. Ennél fogva kevés kilátással kecsegtet egy mostani régészeti ásatás, amit sajnos elmulasztottak még időben megtenni.
Az eddig előkerült fegyverek és más tárgyak főképp alkalmi “megtalálók” leletei, akik a véletlen folytán bukkantak ezekre a tárgyakra. A zentai Savoyai Asztaltársaság elnöke, gyermekként az 1960-as években a horgászáshoz lárvákat keresett a Tisza iszapjában, s két pisztoly került elő a kiforgatott iszaprakásból a csata helyszínén, amit elvitt a múzeumba.
Elbeszélések alapján a TAMP vállalata udvarában (mely a csatatér északi szélén terül el) egy markólógép munkálatai közben több régi fegyver is előkerült, de a munkálatok végezetével betemették az árkokat, s nem tudni mi lett a napvilágra került tárgyakkal.
A zentai csata helyszíne nagyon közel volt a Tiszához, s a csata egy epizódja közvetlenül a vízparton játszódott le. A török védvonalak a hajóhíd körül félkör alakban helyezkedtek el, s a sáncok két vége, egészen a vízpartig terjedt. A kézitusa nemcsak a vízparton, hanem a sekélyebb vízben is folyt. A Tisza folyó az észak-dél irányú folyása miatt, mindig a jobb partot, vagyis a bácskai oldal partját mossa jobban (a nyugat-kelet irányú földforgás miatt), melynek következtében a sáncok egykori árkai és a folyó felé közelebb eső részük már kis mértékben a Tisza medrébe kerültek. Mindemellett a hajóhídról és a vízpartról is jelentős számú török katona került a folyóba ahol fegyverek és más tárgyak is a vízbe estek.
A Bács-Bodrogh vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve 1911. évi (XXVII. évf.) III. füzetében Dudás Gyula jelentetett meg néhány régészeti ásatásról kapcsolatos rövid cikket (M–y szignó alatt), melyek közül az egyik a zentai csatával kapcsolatos. Érdemes idézni a teljes cikket:
„A zentai csata régiségei. Az idén eszközölt folyamszabályozó kotrási munkálatok alkalmával a Zenta alatt lévő Török-sziget melletti Tisza-mederből a gőzkotróval sok régiséget hoztak felszínre. Legérdekesebb egy rabbilincs, melynek zárral ellátott karikájában egy allábszárcsont fekszik. A rab több száz és száz társával akkor került a Tisza fenekére, amidőn Eugen herceg tűzérei Musztafa szultán hajóhídját ellőtték, hogy a Tiszántúlra menekülő ellenség utját elvágják. A leletek egy része Kollivoda zentai tiszti orvos tulajdonába jutott nagyobbrészét azonban a folyammérnökök elvitték.”
Sajnálatos, hogy akkor a csata tárgyi emlékeihez – függetlenül attól, hogy ez esetben mederkotrás volt, és nem régészeti feltárás – így álltak hozzá, s ennek következtében mondhatni, talán a legtöbb véletlenül feltárt leletanyag is gyakorlatilag elkallódott, szétszóródott.
Az, hogy a századelőn a Tisza-meder kotrása alkalmával került elő a legtöbb tárgyi emlék a zentai csatából, nem véletlen, hiszen a folyómeder a legmegbízhatóbb hely, ahol hosszú ideig megőrződhetnek a tárgyi emlékek, köszönve annak, hogy az ember nehezen fér e területhez.
2010 őszén a Vajdasági Vízalatti Kutatók, az Aqua et Archaeologia csoport, az osztrák Triton egyesület és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Búvárrégészeti Szakosztálya megállapodott, hogy közösen nekilátnak az 1697. szeptember 11-i zentai csata víz alatti emlékei kutatásának. A kutatásra sor is került 2011 nyarán.
A vízalatti kutatók egyike, a magyarországi dr. Tóth János Attila erről így ír az Örvények titkai c. blogbejegyzésében:
„A Vajdasági Vízalatti Kutatók időközben megszerveztek egy "régészeti tábort" idén augusztusra, amelynek keretében a mi kutatócsoportunk vendégként, segítőként részt vehetett a munkában. Sajnos az osztrák partnernek ez alkalommal nem állt módjában csatlakozni.
Az engedélyek a Szabadkai Múzeum, illetve a vajdasági Vízalatti Kutatók nevére szóltak. A magyarországi csapat munkával járult hozzá a projekthez. A szerbiai partner, szállást és ellátást is biztosított. 2010 őszén szonárral kutattunk, 2011 nyarán egy rövid látogatás során merüléssel felmértem a körülményeket. A helyi szervezők (régészek és búvárok) kijelölték a híd feltételezett helyét. A Geomega Kft. (egy magyar geofizikai kutatócég) szeizmikus radarral megvizsgálta a helyszínt. 3D medertérkép készült, valamint bemérték a homokréteg alatti "anomáliákat". Szerb katonai tűzszerészek feltérképezték a területen található nagyobb fémdarabok helyét. Mivel a feltételezett híd térségében egyaránt dokumentáltak fémet és eltemetődött objektumot, azt feltételezték, hogy azok a csata emlékei, tehát ide mértek ki kutatószelvényeket.
A kutatás és az eredmények
A magyar csapat csak a személyes felszerelését vitte, minden mást helyben biztosítottak. Öten mentünk ki: Lukács Attila, Olajos Szilvia, Pál Ödön, Puskás Norbert és jómagam. A Vajdasági Vízalatti Kutatók részéről Vikor László koordinált (és természetesen merült is). A zentai kutatáson részt vett vajdasági búvárok: Dr. Vikor László, Habram György (Füles), Klozi Ernest, Milan Pavković, Dr. Becskei Zsolt, Zapletan Zoltán és még sokan mások.
A terv az volt, hogy pontonról az előre kijelölt szelvényekben szivattyúzunk. Szondaárkokat mélyítve kerestük a lelőhelyet, illetve a "beígért" leleteket. A folyó apadt, a látótávolság folyamatosan javult, a körülmények egész jók voltak. Sokat merültünk, keményen dolgoztunk. A kutatócsoport gerincét az összeszokott, gyakorlattal rendelkező Búvárrégész Szakosztály küldöttsége adta. A homokdűnék között merülve és szondázva azonban mindössze két török-kori kerámiatöredéket és egy ólom muskétagolyót találtunk (utóbbit fémkeresővel, a szonda alján). Sok salakdarab is előkerült - ezeket jelezhették a katonák és a geofizikusok műszerei.
Utóbb kiderült, hogy nincs is tudományos konszenzus a híd pontos helyéről - ezt azonban a kutatás elején, sem közben senki nem jelezte. Némi negatív élmény volt, hogy a helyi búvár vezetők kezdeti gyanakvással fogadtak minket. Végül (miután kiderült, hogy másnak ez nem megy) gyakorlatilag mi végeztük el a feltárást.
Tanulságok
Egyértelműen be kell ismernünk, nem erre az eredményre számítottunk. Ugyanakkor érdemes átgondolni, milyen tanulságok vonhatóak le, hiszen a jövőben ezeket figyelembe véve talán többre fogunk jutni (természetesen a szerencse szerepét nem lehet lebecsülni a régészetben).”
A víz-alatti „régészek” azonban nem adták fel, hanem 2012 augusztusában ismét Zentára jöttek, hogy folytassák a korábban megkezdett kutatást. A csapat most is nemzetközi volt, többnyire az előző évi kutatásban részt vett búvárok jöttek el ismét. A korábbiakkal ellentétben most nem a hajóhíd feltételezett helyén, hanem a török hídfő körül kialakított külső védelmi sánc déli vonalának immár a Tiszába merült részét vizsgálták. A déli sánc ma már nem látható vonalát, több korabeli és későbbi térképet is felhasználva jómagam határoltam be, melyet Dudás Gyula is megemlít azzal, hogy a sáncok alján emberi csontmaradványokat és tárgyakat talált, amikor az 1880-as években ott járt. Mivel a sánc egészen a Tiszáig húzódott, sőt annak egy része már az óta a folyómederbe került, elképzelhető volt, hogy itt egy csatabeli „törmeléksávnak” kell húzódnia a mederfenéken, hiszen a sáncokban folyt a legkíméletlenebb küzdelem.
Miután a déli sánc vonalát a helyszínen már korábban behatároltuk dr. Vikor Lászlóval a búvárcsapat vezetőjével, most már csak a merülés következett. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a helyszínen lehettem már a kutatás kezdetekor, s a fényképezőgéppel a kezemben a várakozás izgalmával vártuk minden egyes búvár visszatérését a felszínre. Nem is jöttek fel üres kézzel: minden merülő búvár hozott valamit a felszínre. Előkerült két különböző sarkantyú (az egyik csatos), több muskétagolyó, lószerszámok (kantárszárak) láncos-karikás fémvégződései, néhány azonosítatlan fémtárgy, és a legszebb darab, egy jó állapotban lévő ágyúgolyó.
Viszont ezek a leletek sem bizonyítják azt, hogy megtaláltuk volna a déli sánc egykori vonalát, hiszen jóval több és markánsabb lelet felszínre kerülését vártuk (igaz, hogy a sánc behatárolt vonalától kissé északabbra kutattak a búvárok, mert lejjebb vastag volt az iszapréteg).
Mivel 2012 nyarán csak egy kisebb szakasz, illetve terület lett a folyómeder fenekén átvizsgálva, a 2011-es kutatáshoz viszonyítva azonban látványos eredménynek számít az, amit a búvárok ez alkalommal felhoztak. Az összes „friss” lelet ki lett állítva a város ünnepén (azaz a zentai csata napján), a Savoyai Jenő Asztaltársaság standján, ahol az érdeklődők kézbe is foghatták a vízben tárolt leleteket (melyek később a városi múzeumba kerültek, később pedig a városháza tornyában lévő emlékkilátóba, ahol vitrinekben vannak kiállítva a folyóban talált fémtárgyak).
Nyilvánvaló, hogy zentai víz alatti (első és második) kutatás eredményei felvetnek jó néhány kérdést nemcsak az egykori török hajóhíd pontos helyével kapcsolatban, hanem a csata egész kiterjedését illetően, különösképp, ami a folyónál közvetlenül, illetve kisrészt benne zajlott.
Talán túl sok figyelmet kötött le a hajóhíd, amely viszont minden bizonnyal elbontásra és újrahasznosításra került annak idején, így abból vajmi kevés maradt meg, jóformán semmi. Ez lehet az oka annak, hogy a búvárok még műszerekkel sem találtak jelentős ún. törmelék-sávot, ami mutatta volna a hajóhíd helyét. A hajóhídról vízbe esetteket, pedig a folyó arrébb sodorta, így a felszerelésük sem a híd vonalában esett a vízbe. A jelentősebb méretű hasznosítható tárgyakat – melyek még a hajózást is zavarhatták – valószínűleg már nagyon régen kiemelték, amikor nagyon alacsony volt a vízállás, s a tárgyak jól láthatóak voltak. (Itt említeném meg, hogy a Zenta környéki kora-középkori templomromokból szinte semmi felszíni maradvány nem maradt meg, mert a közelben lakók minden mozdítható követ elhordtak az udvaruk, ólak kikövezésére vagy házépítésre.)
A csatatéren maradt fegyverek, különösen a kardok komoly értéket képviseltek, ezért azokat minden bizonnyal összeszedték, más használható fegyverekkel együtt, bár is azok nagy részét. De szerepet játszhatott az is, hogy a nagy árvizek erős sodrásai elmozdíthatták, arrébb sodorhatták a Tisza fenekén lévő könnyebb fémtárgyakat, s az egykor még homogénebb „törmeléksáv”, a több mint háromszáz év alatt széthúzódott, és jóval nagyobb területen szóródott szét, mint ahogy gondolnánk.
A zentai csata víz alatti leleteinek felkutatása még csak most kezdődött, az első lépések most lettek megtéve. Bizonyára a módszeres és gyakoribb kutatás, illetve egy nagyobb víz alatti terület megszondázása, átfogóbb vizsgálata több eredménnyel zárul majd a jövőben.
Tari László